Tíz

– Szóval ki ez a Ben Feldman? – Előrehajoltam a középső üléssorról, könyökkel az anyósülés hátára támaszkodtam, alig pár centire Dan fejétől. Parker vezetett, mert az ő autójában ültünk, és Dan ült mellé, hiszen ő tudta, merre megyünk.

Feldman volt az egyetlen a listán, akinek a címét Painter az apámtól kapott információk nélkül is tudta. Kissé elfordult az ülésében, hogy rám és a bal oldalamon ülő Ethanre nézhessen.

– Hét éve kapta el, vagyis már elég régi kóbor motoros, nem?

– Gondolom, igen – vontam vállat. Dr. Carver szerint a kóborok várható élettartama a fertőzést követően három év alatt marad, a jellemzően erőszakos életmódjuknak köszönhetően. Fogalmam sem volt, igaz-e ez, de Dan láthatóan nem kételkedett. Alighanem hallotta a számokat Marctól, aki maga is messze túlélte már ezt az átlagot.

Ben Feldman… honnan ismerős ez nekem?

– Ez ugyanaz a Ben, akit péntek este emlegettél, amikor átjöttünk a szabad területeken?

– Aha, ja – pillantott Painter Ethanre, aztán rám. – Mielőtt Marckal találkoztam volna, mindent, amit tudtam, tőle tanultam a vérmacskákról.

Hátradőltem az ülésemben, kinéztem a sötét útra, és töprengtem.

– Feldman ott volt köztük, amikor megtámadtak minket az úton?

– Nem, de arra nem esküdnék meg, hogy a második hullámban sem.

Amit végül nem láttunk egyáltalán.

– Vagyis azt feltételezzük, hogy a dolog kapcsolatban van a rajtaütéssel? – Parker egyikünkről a másikunkra nézett a visszapillantóban.

– Amíg nem találunk bizonyítékot az ellenkezőjére, igen – biccentettem, és összefontam a karomat. – Egyébként is túl nagy egybeesés lenne. – Feldmannak mindenképpen köze kellett, hogy legyen a rajtaütéshez, hiszen ő volt az egyetlen, akinek Dan elmondta, hogy Natchezben állunk majd meg.

– Nem tudom elhinni róla, hogy belekeveredett. Ben jó fiú. – Dan meglazította az övét, és hátrafordult, mintha a legőszintébb arckifejezése meggyőzhetne minket. – Azon a listán ő az egyetlen, aki szerintem segíteni fog. Tagbaszakadt, meg lobbanékony is, de okos, és tudja, mi a helyes.

– Óó, remek! – Ethan zöld szeme megjátszott vidámsággal csillant fel. – Akkor talán nem üres sörösüvegeket vág majd hozzánk, amiért felébresztettük az éjszaka közepén, hanem behív, és teát készít nekünk!

Dan dühösen meredt rá, de a bátyám humora legyőzhetetlennek bizonyult. Még éjféltájban is, a szabad területek egy ismeretlen országúján.

Sajnos majd egy további óra utazás után sem sörösüvegeket nem kaptunk, sem teát, mert Mr. Feldman, aki Painter szerint a legjobb esélyünk lett volna a békés informálódásra, nem volt odahaza. Úgyhogy továbbléptünk a listán Hooper Gallowayhez, aki a legközelebb lakott.

Galloway bérelt házban élt, egy utcácskában, ahová tucatnyi egyforma épület zsúfolódott. Előkertje nem volt, és amikor felsétáltam a verandájára az éjszaka közepén, rám tört a nyugtalanság. Biztos voltam benne, hogy valamelyik mindenlébenkanál, álmatlanságban szenvedő szomszéd máris figyel a reluxája poros lamelláin át, és azon töpreng, miért keresi hajnali egy felé egy fiatal lány és három nagydarab pasas Hoopert.

Azonban akármilyen figyelmesen néztem körül, nem láttam, hogy bárki is figyelne. A ház előtt az utcai lámpát tönkretették, és emberi szemmel amúgy is alig láthattak volna belőlünk valamit.

Amikor Dan első, udvarias kopogása nem vezetett eredményre Parker lépett a helyére. Olyan erővel és sebességgel döngette meg az ajtót, amire a holtak is felébredtek volna. Feltételeztük, hogy Galloway odahaza van, hiszen a felhajtón álló autóból áradt a kóborszag, úgyhogy, amikor Parker kopogást mímelve, némán megkérdezte, próbálkozzon-e még egyszer, rábólintottam.

Azonban az ismétlés szükségtelennek bizonyult, mert lépések egyenetlen dobogását hallottuk a ház belseje felől.

Kinyílt a fehérre festett acélajtó: köztem és Hooper között már csak a szélfogó ajtó maradt Galloway nem ébredt fel teljesen.

– Ajánlom, hogy jó okod… – kezdte az alvástól rekedtes hangon. Aztán meglátott engem, majd a hátam mögött álló három nagy kandúrt. Kitágult a szeme, amikor meglátta Dant: felismerte, de nem invitált be minket.

– Hooper Galloway? – kérdeztem. Megint összehúzta a szemét, az orrcimpái mozogtak, úgy igyekezett azonosítani, milyen fajhoz tartozom. A legtöbb kóbor úgy éli le az életét, és úgy is hal meg, hogy sosem lát nőstény macskát; én pedig azonosítottam az ő szagából, hogy nem volt azok között, akik három estével azelőtt megtámadtak.

– Ki a francok vagytok? – kérdezte a férfi, akinek fogalma sem volt, hogy a hálós ajtó egyáltalán nem akadály közte és a között a komoly kellemetlenség között, amit már nagyon szerettem volna rázúdítani valakire.

De visszafogtam magam: ha önként együttműködik velünk, hamarabb jutunk több adathoz, mintha ki kellene vernünk belőle – akármennyire is szórakoztató lenne az a jelen körülmények között.

– A nevem Faythe Sanders, a déli középső falka végrehajtója vagyok. A két úr mögöttem úgyszintén. Szeretnénk feltenni néhány kérdést. Bemehetnénk?

Galloway csak pislogott, és lassan, ahogy a szavaim értelmét – egyenként – felfogta, kiült az arcára a megértés. A szemében félelem csillant, azonban kőfejű makacsságból csak még erősebben szorította a hálós ajtó kilincsét. Mintha azzal kint tarthatott volna minket.

Felvontam a szemöldökömet, az ajkamat gunyoros mosolyra húztam.

– Hoppá! Úgy fogalmaztam, mintha ez kérdés lenne, igaz? Elnézést!

Hátraléptem. Ethan odanyúlt, és megragadta a kilincset – régi fajta volt, a tetején egy bütyökkel a hüvelykujj számára –, és egyetlen rántással kitépte az egészet a keretből. Sikoltva szakadtak ki a fémcsavarok a fából; Ethan, két kézbe fogva az ajtót, ismét hátralépett.

Persze erre én is képes lettem volna, de rám a jó zsaru szerepe jutott, vagyis nem törhettem össze semmit, hacsak nem kezd minden nagyon pocsékul menni, és át nem váltunk a B tervre: rossz zsaru és még rosszabb.

– Mr. Galloway, pillanatnyilag két lehetősége van. Vagy félreáll és beenged minket, vagy ott marad, és mi tesszük félre, mint az ajtaját.

Hooper olyan sebesen ugrott odébb, hogy éppen csak megéreztem friss félelme szagát.

– Köszönöm! – Beléptem a nappalijába, és felkattintottam a lámpát. Az olcsó, ventilátoros csillár tompa fényt szűrt a szobába. Kényelembe helyezkedtem az ócska futonon, ami kanapéként szolgált, amíg a fiúk is követtek. Parker lépett be utoljára, bereteszelte a még működő ajtót, Ethan pedig egy sima, fehér falnak támasztotta a másikat.

– Mi… mi folyik itt? – tudakolta Galloway idegesen. Dannek címezte a kérdést, az egyetlennek, akiben közülünk már-már megbízott.

– Ismered Marc Ramost, igaz? – Painter mellém ült a futonra, és intett Hoopernek is, hogy foglaljon helyet az egyetlen székben. Ethan és Parker állva maradt – állandó, fenyegető jelenlétben.

Galloway tétován biccentett, és belesüppedt a viszonylag rendes, kárpitozott karosszékbe; messze az volt a legszebb bútordarab a szobában. Valószínűleg az egész házban.

– Az a nagy mexikói kandúr, akit kirúgtak a… – Egyszerre felfogta, mit is beszél, és elhallgatott, végignézett rajtunk. – Marcot keresik? Mit követett el?

Felvontam a szemöldökömet a feltételezésre, hogy le akarnánk tartóztatni Marcot.

– Eltűnt. – Ethanre pillantottam, mert nem voltam benne biztos, mennyit árulhatok el, mielőtt feltesszük a kérdéseinket. Azonban Galloway arckifejezése megváltozott: a félelem helyét őszinte kíváncsiság vette át. Egyszerre várta az információkat, ahelyett, hogy igyekezett volna eltagadni őket.

Ethan vállat vont, rám hagyva a döntést Visszafordultam a kóborhoz.

– Van valami elképzelése, hol lehet Marc, vagy kivel?

Hooper zavartnak tűnt.

– Honnan lenne? A maguk barátja. Sőt, azt mondják, maguk ketten nem is csak barátok.

Szemforgatva majdnem félresöpörtem a célzást – bár az pontos volt –, de megakadtam, mert rájöttem, hogy most kihangsúlyozhatom az elszántságomat.

– Erről van szó. És megteszek bármit, hogy megtaláljam, őt is, meg azt a rohadékot is, aki elvitte.

– Mi van? Valaki elvitte? – Galloway kihúzta magát a székben, és kócos fekete hajába túrt, közben Danre pillantott megerősítésért. – Azt hittem, odébb költözött egy várossal, vagy mi.

– Nem. – Előrehajoltam, ezzel is jelezve: amit mondani fogok, fontos. – Erővel hurcolták el, és ha kell, erővel is fogjuk visszahozni. A kérdés, hogy az elrablásának van-e köze a mi pénteki megtámadásunkhoz?

– Milyen támadáshoz? – ráncolta Hooper túlzó zavarodottsággal a homlokát: a szíve kicsit gyorsabban kezdett verni. Akkor már tudni véltem. A reakciója alapján valamit tudott a rajtaütésről, másfelől, a reakciója iménti hiánya alapján valóban nem tudott semmit arról, ami Marckal történt.

Vagy pedig igazán tehetséges színész. Amit azért nem néztem ki belőle.

– A második hullámban volt, igaz? – A székébe szegeztem a tekintetemmel, és, esküszöm, megvonaglott alatta. Ennyit a színészi tehetségről.

– Nem tudom, mire…

Azonban én zavartalanul folytattam.

– Azt hittük, a nőstényeket akarják – mondtam, és úgy figyeltem, mintha a szemén át kiolvashattam volna a gondolatait. – De Marc volt a célpont, igaz? Miért?

Galloway tekintete Ethanre, aztán Parkerre villant, végül vissza rám. Idegesen piszkálgatni kezdett egy, a széke karfájából kilógó szövetszálat.

– Nézzék, én nem az vagyok, akivel erről beszélni akarnának…

– De maga van itt. – Parker fenyegető tartással, karba font kézzel előrelépett. – Úgyhogy könnyítse meg a saját dolgát. Mesélje el, mi a francot akarnak maguk Marctól.

– Nem akarnak ők tőle semmit, csak a halálát akarják – sóhajtott Hooper, mintha a vallomástól bekoszolódott volna a becsületrendje.

A mondat megütött: rettegés fonódott a szívem köré, és kihagyott a pulzusom. Marc halálát akarják, és Marc eltűnt, mindenestől, azt a rengeteg vért leszámítva. Megkapták volna, amit akartak?

Nem. Nem bírtam elhinni. Nem, amíg még maradtak megválaszolatlan kérdések.

Ha megölték Marcot, miért vitték el a testét, és hagyták ott a másik kettőt?

Mélyet lélegeztem, és bólintva jeleztem Ethan kérdő pillantására válaszul: jól vagyok. Aztán visszafordultam Gallowayhez, és erővel összpontosítottam.

– Kik akarják?

– Hát nem én! Én csak azt csináltam, amit mondtak.

– Ki mondta? – A futon szélére húzódtam: valójában szerettem volna felpattanni és fel-le járkálni. Az segített a gondolkodásban. De inkább nyugton maradtam, mert tudtam: a kóbor szemében úgy tűnnék, mint aki dühös; mint egy sarokba szorított macska. Ez nem a jó zsaruhoz illő viselkedés.

Hooper Dan re pillantott, mondhatja-e, vagy mi annak a véleménye, ám Painter csak a vállát vonogatta, láthatóan értetlenül.

– Pete Yarnell.

Ismerősnek tűnt a név. A szemem sarkából láttam, hogy Dan bólint. Felé fordultam.

– Ismered?

– Párszor találkoztunk. Ott a neve a listán.

Tényleg. Az egyetlen kandúr volt, akinek a címét apám nem tudta megtalálni.

– Ember, te listát adtál nekik? – tudakolta Galloway, egyszerre döbbenten és lenyűgözve Dan bátorsága miatt. – Jobb lesz, ha odafigyelsz, mert te leszel a következő.

Olyan gyorsan kaptam oda a fejemet, hogy belenyilallt a fájdalom.

– A következő? Marc után? Miért akarták Marcot?

Galloway egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán felnézett, mintha máris szégyellné, amit mondani készül.

– Nem tudom, ki vitte el a barátját, vagy mit akar tőle. De nem közülünk való volt. Legalábbis nem tudok róla. Pénteken ki akartuk iktatni a képből, de ez ugyebár nem jött be. És nem hallottam azóta újabb próbálkozásról.

– Miért próbálkoztak egyáltalán először? – Ethan közelebb lépett hozzám, hogy jobban lássa az újdonsült informátort.

– Mert Marc Ramos egy kicseszett áruló! – húzta ki a derekát Galloway, a bátorságát feltüzelte, amit megdönthetetlen igazságnak látott. Danhez fordult. – Téged sem fognak szeretni, ha rájönnek, hogy ott folytatod, ahol Marc abbahagyta!

Idegességemben már csaknem az eszemet vesztettem.

– Mi a francról beszél ez? – tudakoltam Paintertől.

– Pete szerint Marc még mindig apádnak dolgozik – sóhajtotta ő.

A fejemet ráztam, nem bírtam felfogni.

– Miért gondolja ezt?

– Mert senki sem hiszi el igazából, hogy valami politikai tili-toli miatt rúgták ki. – Dan tétovázott, láthatóan olyasmit készült kimondani, ami nekem nem fog tetszeni. – Meg kell értenetek, hogy látják ők a dolgot. Mármint, akik nem ismerik őt – intett Galloway felé példaképpen. – Marc afféle legenda. Egy kóbor, aki egy falkában él, és az egyik hercegnőt döngeti… már bocsánat. – Csak intettem, hogy folytassa. – …és elvégzi a piszkos munkát, hogy a falkatagok keze tiszta maradhasson.

– Ez nem igaz! – csattantam fel. – Mindannyian csináljuk a piszkos munkát. A végrehajtók mindennap azon munkálkodnak, hogy megvédjék a területünket, ráadásnak az egész fajt, a betolakodóktól, akik mindenhová begyalogolnának, meg a latroktól, akik meg sem próbálják titokban tartani a létezésünket az emberek előtt. Mindenkinek a biztonságát szem előtt tartjuk, a falkatagokét és a kóborokét is.

Dan a szemét forgatta.

– Jól van, értem, ti vagytok a kicseszett Nemzeti Gárda meg az Állatvédő Liga egyben. De amit ők látnak, az egy fizetett ember, aki az elmúlt egy-két évtizedben egyenként szedegette ki őket a sorból. És most közéjük került.

– És még mindig egyesével vadászik le minket – tette hozzá Galloway.

– Ez meg mit jelentsen? – tudakoltam.

– Azt beszélik, azért küldték ide, hogy kipucolja a terepet a falkák számára – magyarázta Dan. – Hogy kirugdalja a kóborokat a szabad területekről, egyszer és mindenkorra.

– Mi?? – A szemöldököm a homlokomra szökött, és a falkatársaim sem tűntek kevésbé meglepettnek a hír hallatán. – Mi a francért hiszik ezt? Marc kóbor, mint itt mindenki más.

– Kóbornak kóbor, de nem olyan, mint itt mindenki más – erősködött Painter, akit láthatóan meglepett, hogy nem értem, amit mondani akar. – Kiképzést kapott, egy csomó mindent tud, kapcsolatai vannak. Fenyegetést jelent. Azt meg mindenki tudja, kihez hűséges, és bizony nem a szembejövő közönséges kóborokhoz.

Keserűn felnevettem a helyzet iróniáján, és Ethanre pillantottam.

– Ha tudnák!

– Ha mit tudnának? – érdeklődött Galloway egyikünkről a másikra nézve. Macska alakjában még a fülét is felém fordította volna.

– A falkáknak nem kell Marc – vágtam oda a mérgező igazságot, és gyűlöltem minden kiejtett szavamat. – Apám az egyetlen alfa, aki valaha is befogadott egy kóbort, és most meg is fizet érte. – Elharaptam a kirohanást, hiszen nem tudhattam, Galloway és Painter mennyit hallott apám pillanatnyi politikai problémáiról. Vagy mennyit volna jó tudniuk, figyelembe véve Dan szokását, hogy az ellenségeinknek információt szivárogtasson, és Gallowayét, hogy összedolgozzon velük. – Marcot a legtöbb falkában éppen annyira látnák szívesen, mint itt.

Painter a vállát vonogatta; egyre inkább megszoktam tőle a mozdulatot.

– Hát, a falkatagok legalább nem próbálják megölni.

Egyelőre legalábbis.

– Na várjunk! – szólt közbe Parker, Gallowaynek címezve, de engem is visszarántva a gondolatmenetbe. – Hogy értsük azt, hogy egyesével szedegeti ki magukat?

Most Hooper vonta meg a vállát.

– Ahogy mondom. Eltünedeznek a fiúk. Csak úgy. És mindenki tudja, hogy Marc csinálja. Megöli őket, a maga apja megbízásából.

– Nem tesz ilyet! – süvöltöttem, éppen, amikor Ethan is megszólalt.

– Ajvé, honnan veszik, hogy Marc az?

– És hányan tűntek el? – kérdezte Parker.

– Mit tudom én? Három? Négy? – Galloway Painterhez fordult megerősítésért, de csak vállvonogatást kapott megint. – Nem számoltam.

Megdörgöltem a homlokomat, és azt kívántam, bárcsak felfedezték volna már a fájdalomcsillapítót, ami a vérmacskákra is tovább hat egy óránál.

– Ha nem találták meg a hullákat, honnan tudják, hogy halottak? És miből gondolják, hogy Marc a felelős?

– Mert semmi ilyesmi nem történt, mielőtt ő idejött volna. És ha nem halottak, hol a fenében vannak?

– Na jó, egyszerre egy dologgal foglalkozzunk! – válaszoltam, fejben igyekezve kibogozni a gubancot. – Beszéltek a munkaadóikkal? A szállásadóikkal? Kilépett valamelyikük a munkából, vagy megadott egy új címet?

Hooper zavartan nézett vissza.

– Fogalmam sincs. Azt se tudom, megpróbálta-e egyáltalán valaki. Csak azt tudom, hogy egy ideje nem látta őket senki.

És ez alapjában véve összefoglalta a szabad területek vérmacskáinak életét. Nincs alfa, hogy mindenkire odafigyeljen, és nincsenek végrehajtók, hogy mindenkire vigyázzanak. Ha meggyilkoltak valakit, napokba, néha hetekbe is beletelt, mire valaki észrevette – ha egyáltalán –, mert a kóborok legnagyobbrészt magányosan élnek. Nem jönnek rendszeresen össze, és nem kötelesek bejelentkezni vagy részt venni a társadalom életében.

– Vagyis valójában nem tudja biztosan, hogy meghaltak. Vagy, hogy egyáltalán eltűntek-e. Csak azt tudja, hogy egy ideje már nem látta őket. – A hangomba beszivárgott a lenézés.

– Eltűntek – erősködött Galloway, és vékony vonallá összeszorított ajka elárulta, mennyire súlyosnak ítéli a helyzetet. Az pedig, hogy Marcot immár másodszor támadták meg, azt is elárulta, hogy a többi kóbor sincs vele másképp.

Logikus. Valóban katasztrófa kell, hogy összehozza a kóborokat.

– Mióta folyik ez így?

Hooper megint Dan re nézett támogatásért.

– Egy hónapja?

Painter bólintott, engem azonban nem győzött meg.

– Marc már több mint két hónapja itt van – vágtam vissza. – Ez az elmélet pont olyan stabil, mint a Titanic!

– Én csak azt tudom, hogy semmi ilyesmi nem történt, mielőtt ő idejött volna – vonogatta a vállát Galloway, fel sem véve a cinizmusomat.

– Na jó. Maguk úgy gondolják, Marc áll az eltűnések mögött, szóval megpróbálják megölni. – Egy gondolat mocorogni kezdett az agyam mélyén. – Miért akkor, amikor mind körülötte vagyunk? Nap mint nap itt van, egyedül, mégis vártak, amíg komoly erősítést nem kapott.

Hooper idegesen fújt egyet.

– Pete szerint ez demonstráció lett volna. Maga meg a fiúk tanúnak kellettek, hogy menjenek haza, és mondják meg az apjának, hogy velünk nem lehet többé baszakodni. Hogy ha úgy gondolja, hogy az emberei számában van az ereje, hát abban nekünk is van. Csak aztán ez… visszafelé sült el.

De még mennyire.

Most, hogy egyértelművé vált: Galloway nem jelent fenyegetést, Ethan leült mellém a futonra.

– Szóval beismerik, hogy megpróbálták megölni Marcot, de azt nem, hogy elrabolták volna?

Hooper megforgatta apró, sötét szemét.

– Merthogy nem is raboltuk el. Ha közülünk tette volna valaki, ott is hagyták volna a testet. Ugyanaz a logika.

Azonban én Ethan gondolatmenetét követtem, még ha vonakodó házigazdánk nem is volt erre hajlandó.

– Hát, azt garantálhatom, hogy nem Marc áll a többi eltűnés mögött. Szóval, nem lehet, hogy az vitte el Marcot is, aki a többieket?

Dan rábólintott, és egy pillanatnyi töprengés után még Galloway is félig-meddig meggyőzöttnek tűnt, bár meglepte a lehetőség.

– Na de miért?

– Jó kérdés! De van jobb is. – Kinyújtott kézzel Parker felé fordultam. – Kérem a mintát.

Parker előhúzta a tasakot dudorodó hátsó zsebéből, és átadta. Kinyitottam, és előrehajolva Hooper orra alá tartottam. – Felismeri ezt a szagot?

Galloway is előrehajolt, és látványosan szimatolt. A felismerés kiült az arcára. Egy másodpercig azt hittem, nem adja meg a választ, de aztán csak a szemembe nézett és bólintott.

– Adam Eckard. Ez honnan van? Adam meghalt?

– Nem, de ez a kettő igen. – Visszaadtam a tasakot Parkernek, és hátradőltem, jobb zsebemből előszedtem egy darab papírt.

Átadtam Hoopernek, aki kinyitotta, és üres arccal olvasta el. – Ismerte őket?

– Személyesen nem – nyújtotta vissza a cetlit. – Miért?

– Két órája vonszoltuk végig a hullájukat Marc nappalijának padlóján. Az a szőnyegéből volt egy darab, Eckard vérétől áztatva.

Galloway pislogott, amikor felfogta.

– Ők jártak Marcnál?

Bólintottam.

– Ez a kettő belehalt a próbálkozásba – emeltem fel a papírt. – Eckard kihúzta Marcot, át a saját pázsitján, berakta egy kocsiba, és elhúzott vele. Ez meglepi magát?

– Igen – biccentett Galloway, és a homloka valóban zavart ráncokba szaladt. – Mindhárman velem voltak péntek este, a második csoportban. Lejjebb várakoztunk, az út mentén, mert nem tudhattuk, végül hol fog lerobbanni a kocsi. De az lett volna a dolgunk, hogy a maga szeme láttára öljük meg Marcot, nem pedig, hogy elvigyük. És azóta nem is hallottam semmit a dologról. Arról pedig fogalmam sincs, miért rabolták el a többi kandúrt. – Most már úgy tűnt, mind ezt a nézetet képviseltük. – Azok is csak kóborok, mint mi mind.

Hittem neki. Nem akartam, de túl fáradt volt, túl stresszes, és túl gyenge színész, hogy ezt is csak hazudja nekünk.

– Van egy tollad? – kérdeztem Ethant, aki előhúzott egy kicsi golyóstollat a zsebéből, és egy hozzáillő méretű jegyzetblokkal együtt adta át. Továbbítottam őket Gallowaynek.

– A többi elveszett kandúr nevét kérem.

Hooper vita nélkül elvette az írószereket.

– Maguk vagy tizenötünket kinyírtak péntek este, és azt pletykálják, maga Marc alig kapott pár karmolást összesen. – A szemembe nézett: a tekintetét tompa félelem homályosította el. – Szóval, ha vele elbírtak, mi akadályozza meg őket, hogy bármelyikünket elraboljanak?

Szigorúan rámosolyogtam, ahogy ült ott, a tollal a papír felett.

– Majd mi.